Nardine már két éve dolgozott, a Piros Rózsa nevű örömházban és már az életét is utálta. Myltford a ház vezetője és tulajdonosa örökké elégedetlenkedett. Túlhajszolta őt a többi lánnyal együtt, és ha nem akart az utcára kerülni, akkor kénytelen volt a többiekkel együtt minden mocskos parancsot teljesíteni. Az ügyfeleket, pedig zokszó nélkül és készségesen kiszolgálni. Nardin már, csak testileg volt élő a lelke belehalt a sok megaláztatásba és nem akart semmi mást, mint túlélni.

Szőke haja laza hullámokban volt a tarkójára rögzítve, arcán pirosító, kék szeme fénytelen. Vörös bársonyruhája minden lépésnél, hullámzott körülötte, a mély dekoltázs belátást engedett, formás,  gömbölyű melléhez. Myltford nem is hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy megfogdossa, vagy fájón, nyomogassa azokat.

Már megint új lányt hoztak az árverésre és az ő dolga volt, hogy kellően felkészítse a bemutatóra.

- Hogy hívnak?- A lány zavarodott tekintetébe félelem vegyült és kétségbeesés. Nem lehetett több húszévesnél, kék szeméből ártatlanság és zavarodottság tükröződött.

- Nemm, nem tudom…

- Ne mondd, hogy még azt sem tudod, hogy nevezett el az anyád! Mondd szépen, honnan jöttél?

- Nem tudom…- Nardin hiába üvöltött türelmét vesztve, az új lány, csak egyfolytában ugyanazt hajtogatta, majd kétségbeesett sírásban tört ki.

Myltford, mint egy lopakodó árnyék nyitott be a szobába, pofaszakállán ételszaft, felöltője zsírpecsétes kezében, pedig a rettegett korbács. Nardinnak elég volt meglátnia a fekete nyelű ostort már is fuldoklott a rosszulléttől, jó párszor csattant az már a hátán, nem törődve azzal sem, hogy csökken a testének értéke. Hiszen ő csak egy áru. Egy élő letét, akiért leteszik a megfelelő összeget majd használat után visszaadják a kölcsönzőnek. Csak el ne kopjon egyszer! Elkopni? Összetörik!

- Azt mondja nem emlékszik semmire, mintha valami tündér világból csöppent volna ide Jeams! A nevét sem tudja, hát hogyan értessem meg vele, hogy mi is fog történni pár óra múlva? Rossz vásárt csináltatok, hiába szép és zsenge, semmire nem jó!

- Azt mondod?- a férfi kidüllesztette a mellkasát, de hiába a méretes pocakja miatt fel sem tűnt.

- Majd húzok rá párat ezzel- nézett a korbácsra- és tudni fogja, hogy csak mosolyognia kell szemlesütve. A többi a vevő dolga. Menj ki dolgozni, tele a szalon! Majd én megpuhítom a kicsikét! - A lány az ágy végébe kuporodott, az idegen félelmet váltott ki belőle. Azt tudta, hogy az, aki belépett férfi, és azt is, hogy ő nő. De semmi más. Nem tudta hol van, és mit keres itt. 

Egyáltalán hová tartozik, és mi az a szürke, homályos, vattaszerű anyag, odabent a fejében. Próbált emlékezni, kutatni, odébb tolni a gondolatait satuba fogó valamit. De hiába. Nem volt más, mint emlékek és én tudat nélküli valóság. Ám az ösztöne, a lelke legmélyén azt súgta, ő nem ide tartozik!

Nardin sajnálta a lányt, bárcsak segíthetne rajta valahogy! Az ő sorsánál még a mosogatólányok vagy a földeken dolgozó béresek élete is jobb.

-Ne bántsd James, ha kárt teszel benne, szinte semmit nem kapsz érte! Nézd a bőre hamvasságát, az arca finomságát, a ruháját. Én mondom nem a köznépből való! Egy vagyont fog ma érte valaki fizetni!- Addigra a fiatal teremtés, már az ágy végében kuporgott, egészen picire összehúzva magát. A sarkain ült, felsőtestét a falnak támasztva. Ruhája kék selyme kiemelte szeme csillogását, a díszítő, fehér fodrok makulátlanul tisztán tekeregtek. Arcára kezdtek rászáradni a könnyek, égszín tekintete az összekötözött csuklóját bámulta. A kötél mélyebben vágta a húsát, és már egészen pici választotta el az őrjöngéstől.

-Azt mondtam lotyó kifelé, nem teszek kárt benne, csak megnézem milyen hamvas a kicsike bőre a ruha alatt. Milyen kincseket is rejteget és le kell ellenőriznem valóban szűz-e még. Tudod, ha valaki Myltfodnál vásárol, akkor mindig azt kapja a pénzéért cserébe, amit kifizet!

A mohó csillogás, amely a disznószerű szemekből áradt, Sharát megijesztette és arra kéztette, hogy még kisebbre húzza össze magát. A szakállas alak, egészen az ágy széléhez lépett, és vastag, lapos ujjaival, megérintette az arcát, majd durván bele csípett.

- Mosolyogj angyalkám, nevess!- amikor a matató kezek tolakodóan elkezdték a testét felfedezni Shara sikoltása, visszhangozva pattant a szoba falainak. Ám hiába, könyörgése süket fülekre talált. Amikor az utálatos, lihegő alak a ruhája elejét egy rántással kettészakította azonnal a fűzőjén kezdett matatni.

-Ne, kérem hagyjon békén!Ne nyúljon hozzám, mocskos kéjenc!- Shara dobálta a testét, küzdött, megpróbált rúgni és harapni, ám hiába, összekötözött keze és az erőfölény hamar legyőzte. Behunyta a szemét és összeszorította a fogát, amikor a mellének bőrén érezte a levegő hűvösét.

-Ne Jeams, hagyd! Ezt nem teheted!- Jeams, az ötvenes, pocakos bordélytulajdonos, az általa kiváltott utálatot nehezen viselte el. Tudta, hogy a nők nem kedvelik a közelségét, csak a pozíciója miatt adják oda magukat a ribancok. Hiába a pénz hatalom!Ám ez a lotyó, hogy jön ahhoz, hogy beleszóljon a dolgaiba!

Minden visszafojtott dühe, és a fiatal lány látványos undora által kiváltott mérge, most Nardine ellen fordult. Myltford neki esett a nőnek, tépte a haját, ütlegelte, majd a korbácsért nyúlt és azzal sújtott le. Nardin a földön kuporgott, ívesen összegömbölyödve, hogy a csattanások ott érjék, ahol a legkevésbé látszanak. A hátán. A ruha nemsokára felszakadt és a fedetlen bőrt egy idő után elborította a világos piros szín.

 Shara a fejét rázta és megpróbálta kizárni a tudatából a valóságot. Egy darabig bírta. De az emberi ösztön, ami minden nemes lélekben ott lakozik, legyőzte minden félelmét. Hatalmas erő költözött a fiatal lányba, és egy pillanat alatt neki esett az undorító férfinak. Mérhetetlen erővel rúgott, amitől Myltford elveszítette az egyensúlyát és neki esett a kis vastűzhelynek. Nardin alig hitte el, hogy vége, és ez az ártatlan teremtés, mentette meg. A szemét végre kimerte nyitni, de a földön maradt ugyanúgy. A fájdalom köde vette körbe, érzékei védekezésképpen eltompultak. Csak halványan érzékelte, hogy a másik lány mellé kuporodik, és mivel az, a kezét nem használhatta az arcát dugta oda a tompán égő és véráztatta hátához. Shara a sérült felszínhez nyomta az arcát, és folyamatosan zokogott. Szerette volna megsimogatni a másikat, magához szorítani, megvigasztalni.

De a kezét hiába próbálta kiszakítani a szoros kötelek fogságából, az csak még jobban feszített. Shara alatt rázkódott a síró, bántalmazott nő, és ő mérhetetlenül sajnálta.

Önkéntelenül is, apró puszikat lehet a véres bőrre. Így próbálva nyugtatni a másikat. Azt nem tudta, hogy ezzel vigaszt nyújthat-e a szerencsétlennek, de ajkaival többször is, barátian érintette a másik hátát.

Így történt, hogy egy egészen pici vér, bekerült Shara szájába. A szájából a nyálmirigyeken keresztül, pedig a vérkeringésébe.

Az élő, szinte még meleg vér csodát tett. Mélyen szunnyadó és ősi sejteket ébresztett fel a lány testében. Shara lassan felemelte a fejét, mert valami szokatlant érzett. Valamit, ami ismerős volt, ám mégis megfoghatatlan és leírhatatlan. És a látása! Mindent máshogy látott!

Myltford kezdett magához térni, fájón fogta a halántéka mellett lévő dudort. Már majdnem feltápászkodott, amikor az új árujára nézett. És attól, amit látott meghűlt benne a vér.