5. fejezet/1.-e heti friss!
Delinda termében, nem maradt egyetlen, éppen maradt rész sem. Pokollá változtatta a harc, amit hárman vívtak.
A teremnek helyet adó barlangnak, amely London városa alatt feküdt, megrepedtek a falai, mállott, öklömnyi szikladarabok, szakadtak ki belőle. Pedig több ezer éve állt masszívan és kikezdhetetlenül. Ám most bármelyik pillanatban, rájuk szakadhatott az egész, betemetve és megfojtva őket. Nem mintha bármelyiküket is érdekelte volna.
Delinda szeszélyes szélvészként süvöltött szakadatlan, karcsú teste megnyúlt, a hosszú, sötét haja az arcába csapódott. Szépségénél csak a gonoszsága volt nagyobb, ezért rettegett tőle az egész vámpír faj.
A boszorkány talpa alatt egyetlen, biztonságosnak tűnő, kicsi hely sem maradt, a sík terület felszakadt, férgek és százlábúak tekergőztek a lábai előtt. Biztos és szilárd, csak az átkozott gyökérzet volt, ami göcsörtösen, egymásba fonódva, és talán a pokol mélyéig is lehatolva, uralni kezdett mindent. A színe és külseje, olyan volt, akár a jégretek áttetsző, nedvekben bővelkedő húsa. A gyökereken pedig piciny, újabb léggyökerek lélegeztek, maguknak követelve minden oxigént.
A talaj mélyéről különös párák, és fojtogató szagok törtek elő, amelyek nehézzé tették a három lény levegővételét. Szúrós és fojtogató lett a lélegzés, ami miatt Delinda könnyei, vérvörösen hullottak a lábai elé.
Amihez több száz évre lett volna szükség odakint a természetben, azt Kalmúr percek alatt teremtette meg. Amit művelt a vámpír testével, maga volt a biológia meghazudtolása és természeti rend felborítása. És egy olyan hatalom, ami csak keveseknek adatik meg. Különös lények vezetőinek, olyanoknak, mint ő.
Kalmúr érezte, ahogy a méreg kezd felszívódni a szervezetében, a látása egyre homályosabbá vált, a könnyei neki is megeredtek, a fojtogató szagoktól, a hullámzó örvény, amely süvítve körülölelte szédülésbe lökte.
Egy hatalmas, élő, lüktető és rügyező, óriási sebességgel növekvő fa lett belőle, akinek már csak a feje és a törzsének egy része mutatta a valódi külsejét. Belt, a kígyó isten még mindig a csuklójához volt tapadva, és lassan kezdte azt hinni, hozzá nőtt…
Forgott vele minden, a gyomra, ami még nem fásult el, le s fel, járt, egyetlen porcikája, alkotóeleme, sejtje sem volt nyugalomban. A végső elmúlás érzete is megsuhintotta, és az oly közeli halál lehetősége, nagyon is csábítóan hatott.
Az utolsó csatáját vívta most. A küldetését beteljesíteni olyan volt számára, mint a világmindenség védelme, elméjében emlékek gyúltak ki és szóródtak szét, szikrázva, hogy emlékeztessék, soha nem adhatja fel. A trónt védenie kell, a királynőjük, számára.
Kalmur nem tudta, hogy hallucináció-e, vagy valóság, de egy örvénybe került a lelke, képes volt elkülönülni a testét képező asztrális rétegektől. Már ami megmaradt belőlük.
Az örvény lefelé hullámzott, egy hatalmas tölcsértorkolatban, és az ő emlékei folytak benne szakadatlanul és kíméletlenül. Feltárva minden kis hibát, gyalázatot, fájdalmat és tettet.
Hogy szépség volt- e benne? Kevés, éppen csak elvétve. Egy asszony mosolya, egy korty meleg vér, egy csörgedező patak, és egy virág illata. Csak ennyi és nem több, ám mégis, ez a csekélység, kiemelkedett a fekete gonoszságból, mint a porba hulló drágakő, hogy fájjon, az elmúlás.
Lord Dreak egyre feszültebbé vált, nem tudta, mit gondol most róla, a kitartottja, akiért jókora összeget hagyott a lányvásáron. Még nem is látta meztelenül, habár annyi, ami a szemei elé tárult a délután folyamán az, több volt, mint szép. Az uralma alá került és nem bírt magának parancsolni, a teste hevesen reagált a lány közelségére. A bestia most persze biztosan kineveti, azt gondolja, gyenge férfi, aki semmi örömet nem tud nyújtani egy asszonynak. Hát majd éjszaka megmutatja, hogy igenis tud! Olyan lassan fogja szeretni és olyan sokáig, amíg ezer gyönyört ki nem csal belőle!Csak legyenek túl a vacsorán!
Donald sosem tartozott a tomboló jellemű férfiak közé. Mindig visszafogott és csendes volt. De tudta, nem ez az igazi énje, belül lakozik, egy vad, nyers valója is, aki marcangolva falná az életet, hatalmas falatokban, és naponta ötször is szeretkezne egy odaadó nővel. Vagy akár többel is! Donald visszafojtott vágyai, sokáig feküdtek eltemetve, ő maga sem tudott róluk. Mindig szófogadó és jó akart lenni, aki mindenkinek megfelel. Csupán az utóbbi időben jött rá arra, hogy mit is szeretne, és úgy döntött teret enged ezeknek a kívánalmaknak.
Egyszerűen csak boldog akar lenni!Hát olyan nagy dolog ez? Már az is furcsa volt tőle, hogy hátrahagyva a viselős feleségét, eljött a barátjához hirtelenjében. És pontosan tudta miért. Ugyan elhatározásával ellentétben nem vásárolt magának kitartottat, de ott van Nardin, és a nő szeméből látta, hogy nem közömbös iránta. Persze számító kis cafka, akár a legtöbb hozzá hasonló, de mégis, valahogy más. Olyan emberi. Minden rafinált szemvillanása ellenére, biztosan tudja, hogy jó lélek bújik meg a szép külső alatt. És odaadó. Nardin valószínűleg egy megfelelő férfival az oldalán, igazán rendes asszony lenne. De minek ilyen előre szaladni, most azonnal megkeresi az örömlányt, és kerek perec kérdőre vonja. Akar-e hozzátartozni!
(1:13)
