5. fejezet/2.-Ma még egy új fejiezet!
Kalmúr összeomlott, hiába akart megvívni Belttel, nem tudott, a koncentrációképessége semmivé lett.
Az élete filmje, kiütötte rendesen.
Már nem volt benne harci szellem, csak megadás. Meg akart halni.
Delinda meg is lepődött, és a szélvihar, amit kavart, egyik pillanatról a másikra alábbhagyott, majd megszűnt teljesen. Óvatosan, hogy fel ne bukjon, közelebb lopakodott, a széles törzsű és kérges fához. Csak a legtetején, a lombkorona helyén, volt hasonlatos Kalmúrhoz, a vámpírférfi feje még mindig a régi volt. Most lógott előrefelé, eszméletlenül és öntudatlanul.
Belt a kígyó, aki sosem volt isten, csak egy vámpír állat a törzshöz közel, a gyökerek közé szorultan feküdt jól lakottan. Annyira eltelt Kalmúr vérétől, hogy mozdulni sem tudott. Visszavetette őt, nemhogy erősebb és hatalmasabb nem lett az őrző keserédes vérétől, még ami volt is, az is eltűnt. Mintha leesett volna a vérnyomása, csak hideg szemeivel tekingetett kifelé, de a tejszerű gyökereken kívül, semmit sem látott, mert a fejét, azt nem tudta felemelni.
Delinda megremegett, amikor a vastag törzshöz ért. Úgy érezte bármelyik pillanatban, rátámadhat a fa. Felfelé nézett óvatosan, Kalmúr feje azonban továbbra is élettelenül lógott, az arca nem látszott, az előre hulló hajától.
A boszorka előbb, csak a mutatóujja hegyével bökte meg kissé, a repedezett fatörzset, és mivel nem történt semmi felbátorodott, egyre több ujja érintette a fa törzsét. Delinda arcára diadalittas mosoly ült, és olyan éktelen nevetésre fakadt, hogy a roggyant falak beleremegtek. Már rúgott is, és ökleivel minden fájdalmát és haragját beleverte az átkozott fába. Csak nevetett és nevetett a győzelmén, nem gondolta volna, hogy ennyire egyszerűen, az ölébe hullik majd a hatalom. Hiszen, a trón most üres és végre birtokba tudja venni!
A győzelmét olyan önfeledten ünnepelte, hogy nem vette észre, a lassan, lefelé kúszó, vékonyka ágat, amely olyan hosszúra nyúlt, akár egy trópusi lián. Csak haladt lefelé, centiméterről- centiméterre, és óvatosan, Delinda dereka köré fonódott. Amikor körbeérte, a mozgása felgyorsult, és Delinda arra eszmélt, hogy szoros gyűrű fogja körbe a köldöke felett és húzza felfelé, egészen addig, amíg Kalmúr fejéhez nem ér. Ott himbálózott előtte magatehetetlenül, és harc képtelenül.
A férfi ugyanolyan állapotban volt, mint ahogy lentről látszott, semmi mozgás, sem lélegzés, amely életjelre utalt volna. Delinda próbált szabadulni, de hiába rázta a testét a köré tekeredett ág nem engedett. Ekkor bosszúsan, ujjaival félre kotorta a hosszú, fekete hajat.
Kalmúr arca most sápadtabbnak tűnt, mint bármikor előtte és Delinda biztos volt benne, hogy a szorosan lehunyt szemek, már sosem nyílnak fel többé.
- Ó, hogy gyűlöllek, te pökhendi, utálatos, féreg! Már évszázadokkal ezelőtt el kellett volna, hogy tegyelek láb alól!- A közelről érkező nyálcsomó, Kalmúr két szeme között landolt, Delinda dühében leköpte, az általa legjobban utált vámpír arcát. Majd a következő pillanatban, felsikoltott a rémülettől, mert Kalmúr szemei hirtelen felpattantak, és arcán sátáni mosoly jelent meg.
- Most elkaptalak béby!
A vacsora szinte síri csendben telt, mindegyikük el volt merülve a gondolataiban. Nardin újfent észrevette Donald érdeklődését, s belül a szíve mosolygott, mert minden a tervei szerint alakult. Alig várta, hogy a férfi kezdeményezzen, bár ma tudta meg a rossz hírt, Donald nős, mi több a felesége viselős. Nem mintha az ö kapcsolatukban, legalábbis a remélhetőleg kialakulni fogóban, számítana valamit is. A testét adja a biztonságért cserébe. Ha így
lesz, csak Donald kívánalmainak kell megfelelnie és senki másnak.
Shara kezében reszketett az evőeszköz, Nicholas átható pillantásai zavarba hozták. A tekintete nem sok jót ígért, egy vad és fékezhetetlen állat éhsége tükröződött vissza benne, és bár nem akarta, az izzó szempár felgyújtotta minden érzékét. Kalapált a szíve, száguldozott a vére, és forróság öntötte el mindenhol, de leginkább az ölében érzett, valami olthatatlan szomjúságot, mindannyiszor, ahányszor csak találkozott a tekintetük.
- Kérem, ne menjen, beszédem lenne önnel!- Nardin szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor Donald, enyhén elpirult arcába nézett.
- Értem, akkor talán menjünk valami csendes helyre, ahol magunk között lehetünk.
- Engedelmével uram. - Nardin pukedlizett az ablak mellett szivarozó lord felé, és sietősen távozott a szalonból, Donald kíséretében.
Leülhettek volna a könyvtárszobában, de egyikük sem akart. Donald nem tudta az idegességét leplezni le s fel, sétált, és Nardin nem bírta levenni róla a tekintetét. Sokkal, de sokkal jobban tetszett neki most a férfi, mint eddig bárki, bármikor.
Ilyet már annyira régen érzett! Legtöbbször neki nem tetsző vagy egyenesen, számára visszataszító férfiaknak kellett odaadnia magát. Ám, ha valaki csinosabb volt, már az sem hatotta meg. Ezért örült, ennyire most annak, hogy Donald, elő tudta belőle hozni ezt is. A szőke hajával, a csinos arcával, a szálas termetével és azokkal az igéző, kék szemeivel, amelyek mindig jókedvűen csillogtak.
- Jöjjön ide- állt meg Don hirtelen, Nardin pedig, egészen közel ment hozzá.
- Maga kurva ugye?
- Igen, az vagyok!
- Akar csak az én örömlányom lenni? Tudja úgy, mint a barátnője Nicholasnak. - Nardin alig kapott levegőt, és alig tudta palástolni az örömét, bár valahogy nem ilyen hideg szavakra számított.
- És ha igen, akkor mit kapok?
- Biztonságot, havi apanázst, és ezt!- Donald szemérmetlenül, lenyújt a lába közé, és markát a férfiasságára szorította, a vastag lovaglónadrág szövetére, amitől Nardin önkéntelenül is felnyögött, és olyan vágy öntötte el a testét, amilyet még az életben nem érzett.
(5:39)
